Louise naplója

  Néma csend járta át az egész termet. Volt, aki szorgalmasan jegyzetelt, volt, aki olvasgatott, rajzolt, vagy csak ábrándozva bámult ki az ablakon. Az unalom rátelepedett mindenkire. A csendet csak az óra halk kattogása és a tanár időnkénti megszólalásai törték meg. „Ne rágózz! Még van képed az első padban ülve is mással foglalkozni!? Tanulhatnál, mert holnap témazárót írunk!” Még az esőcseppek hangját is lehetett hallani. Már éppen elaludni készültem, amikor hangos fűrészelést hallottam abból a falból, amin a tábla is van. A teremben mindenki ijedten nézett egymásra. Az éles hang már percek óta nem szűnt meg. Majd hirtelen elefántdobogáshoz hasonló hangok is jöttek ugyanabból a falból.

- Ti tudjátok, hogy mi ez a zaj? – kérdezte tőlünk a tanár.

Egyikünk sem tudott felelni. Az osztályterem és a biológia terem között a régebbiek állítása szerint tömör fal van. De hát akkor mégis onnan jön a hang?! Ilyenkor már kihalt az egész iskola, csak a szerencsétlen koleszosok ülnek bent tanulón. Sem alattunk egy emelettel, sem fölöttünk nincs senki, az épület tátong az ürességtől.

   A hét többi napja is ugyanígy telt. A tanulás mellé kaptunk egy kis „zenei kíséretet”. A következő héten már nem mindennap zaklatott minket a rejtélyes fűrészes ember. Volt hogy néhányan az egyik tanárunkkal körbenéztük az egész gimit, de nem találtunk semmit. Ekkor még nem tudtunk, hogy igazából nem kutattuk át a teljes épületet... hogy valamit még nem is sejthettünk... Idővel már nem különösebben izgattunk magunkat rajta, mert sehogyan sem tudtuk a jelenséget megmagyarázni. Minden ment a megszokott rendjében, miközben fűrészelés követett elefántdobogást, elefántdobogást fűrészelés és így tovább a végtelenségig. Csak engem idegesít ez ennyire? Ezek a gondolatok gyötörtek egy éjjelen, amikor telihold fénysugarai megvilágították az udvaron a rózsakert melletti farönköt. Egy pillanatra mintha egy vastag, barna borítójú könyv jelent volna meg a rönkön. Ezután a holdfényt eltakarta egy felhő és a könyv is eltűnt. Mindezt a kollégiumi szobám ablakából szemléltem. Késztetést éreztem az iránt, hogy lerohanjak az udvarra és utána járjak annak, hogy mi volt ez. Ám a kolesz ajtaja persze zárva volt, sehogyan sem tudtam volna kijutni. Ezt a furcsa látomást betudtam annak, hogy túl fáradt vagyok. Biztosan hallucináltam. Irány az ágy!

   Rá következő napon tartottuk a gimiben a papírgyűjtést. A bejárósok hoztak újságkötegeket és mindenki más, aki csak tudott. Tesi óra helyett azzal töltöttük az időt, hogy segítettünk a papírt sorba rakni és lemérni. Idén az alaksorból is hoztunk ki ősrégi könyveket és újságokat. Néhány barátnőmmel együtt lépkedtem le az alaksor poros lépcsőjén. Odalent elég hűvös volt, a falakat pedig mindenütt pókháló fedte. Felvettem egy rakás öreg könyvet a földről. A lépcsőn felfelé haladva meglepetten vettem észre valamit. A megsárgult lapú barna fedelű könyv a kezemben ugyanaz volt, amit az azelőtti éjjelen láttam megjelenni majd eltűnni a farönkön. Vajon milyen titkokat rejthetnek ezek az oldalak? A könyv lapjai már eléggé megsárgultak. Fedelén kopott, ezüst betűkkel ez állt: Louise naplója. A könyvköteget lehajítottam a földre és Louise naplójával a kezemben elrohantam az udvar egyik távolabbi sarkába, ahol nem voltak emberek.

   Félelemmel kezdtem el lapozni az újonnan szerzett kincsemet. Az első lapon egy térképet találtam. Nehéz volt eligazodni rajta, de végül arra jutottam, hogy ez az iskola épületét ábrázolja. A térképen az alaksor bejáratától az osztálytermünkig egy vonal húzódott. Nem értettem az egészet, mivel az alaksorból nem nyílik semmilyen folyosó. A térképen jelölt útvonal tudtom szerint nem létezik. Kíváncsian tovább lapoztam. Az utolsó oldal kivételével minden oldal tele volt írva. Viszont nem értettem belőle semmit, mert franciául volt. „Segítséget kellett kérnem. Hmmm nézzük csak, ki lenne az én emberem? Mondjuk Bella! Elég stréber, valamennyire jó barátnők vagyunk és tud franciául is. Azt hiszem, este átmegyek hozzá. Muszáj lesz megtudnom, hogy mi van ebben a naplóban, mert van egy olyan érzésem, hogy valószínűleg nem egy átlagos diáké lehetett!”

   Beléptem a 304-es szobába. Mindenki, aki odabent volt, éppen röhögött valamin, egy ember kivételével. Egy lány az egyik ágy tetején ült törökülésben, az arcát egy füzet takarta el. Fölugrottam az ágyára és rákiáltottam.

- Szia!

- Bocsi most nem érek rá. – mondta fáradtan – A holnapi fizika tz-re tanulok.

- Ugyan már! Tanulón másfél órán keresztül ezt tanultad. Szerintem már betéve tudod az egész könyvet. Hoztam neked valamit, ami százszor érdekesebb, mint a mágneses indukció.

Sikerült meggyőznöm. Alig egy perce tartotta a kezében a naplót, de máris teljesen elmerült az olvasásában. Mereven bámult minden egyes újabb mondatnál.

- Gyere ki velem a folyosóra! – kiáltotta.

- Nah mi az? Találtál valami érdekeset? – kérdeztem izgatottan már odakint.

- Minden napló izgalmas a maga módján. Ez a Louise egy francia cserediák volt. Úgy húsz éve járhatott ide. Nem volt egy hülye srác, mivel rájött olyan dolgokra, amikre más diákoknak hosszú évek alatt nem sikerült. Az egyik takarítónőtől ellopta az alaksor kulcsát és titkos járatokat fedezett fel az iskola alatt. Azt az útvonalat is megtalálta, amin keresztül a koleszból ki lehet szökni.

- De durva! És mégis hogyan?

- A következő néhány mondatban azt is leírta. Ebből elég sok szót nem tudok lefordítani, de annyit értek belőle, hogy az alaksorról és egy titkos folyosóról van szó.

- Azt hiszem, holnap el kellene kérni az alaksor kulcsát azzal az ürüggyel, hogy találtunk ott olyan régi könyveket, amikből sokat tanulhatunk.

- És szerinted tényleg odaadják?

- Egy próbát megér. Szerintem bevonom ebbe a dologba Évát is. Nah most inkább hagylak tanulni! Ha te is akarsz velünk a Louise-rejtély után kutatni, holnap vacsora után gyere a nagy tölgyfához!

- Nem hiszem, hogy bele akarom ütni az orromat már több, mint húsz éve történt, lezárult eseményekbe.

- Nem lezárult, mert a titkos föld alatti folyosók még valószínűleg napjainkban is léteznek attól, hogy eddig egyikünk sem tudott róluk. Majd holnap jössz, ha gondolod! Szia!

   Másnap az egyik órán szokás szerint hallottuk a fűrészelést. Ez a megmagyarázhatatlan jelenség furcsa módon a legtöbb diákot és tanárt már nem érdekelte. Az egyik osztálytársam viszont panaszkodott arra, hogy reggel, amikor egyedül volt a teremben, magától el kezdett recsegni a parketta. Anélkül, hogy bárki is lépkedett volna rajta. A fűrészelést hallgatva elgondolkoztam azon, hogy mi van, ha ezek a bizarr zajok összefüggésben vannak Louise naplójával? Vagy mi van, ha a napló írója, aki azóta felnőtt visszajött fűrészelni a régi iskolájába, hogy az ittenieket bosszantsa? Áh ez teljes képtelenség! Ha ilyen baromságokon gondolkozok, végképp nem fog a matek eljutni az agyamig.

   Délután eljött a nagy pillanat. Órák után Évával nem kimenőre mentünk, mint a többi koleszos, hanem a takarítónő felkutatására indultunk. Az egyik mosdóban sikerült megtalálnunk őt.

- Ööö elnézést... – kezdtem el.

- Mi kéne, ha volna? – kérdezte a takarítónő miközben ránk emelte fáradt tekintetét.

- Lehet, hogy furán fog hangzani, de az alaksor kulcsát szeretnénk elkérni.

- Mire kell az nektek? – fintorgott ránk.

- Az alaksorban láttunk olyan régi könyveket, amik hasznunkra lehetnek a tananyag elsajátításában. Ha bevisszük őket órára, kapunk érte ötöst.

- Nekem pont egy ötös kéne irodalomból, hogy meglegyen év végén majd az ötös. – mondta Éva.

- Elég fáradt vagyok, meg egyébként sem érek rá arra, hogy most a ti problémáitokkal foglalkozzak. – panaszkodott a takarítónő – Van valaki tanár, akinek a kíséretében az alaksorba mentek?

- Igen, persze. – hazudtam.

- Ha tényleg felügyelettel mentek le, abba a poros, elhanyagolt helységbe, akkor a tiétek a kulcs, de estig adjátok le a portán!

- Köszönjük! További szép napot!

- Ez elég simán ment. – súgta Éva a fülembe, miután már néhány lépést megtettük.

- Igen, de a dolgok nehezén még korántsem vagyunk túl. – jegyeztem meg.

   A Nap lassanként elbújt az udvar nagy tölgyfája mögött. Mi Évával ott álltunk az árnyékában és beszélgettünk. Néztük, ahogyan Bella szalad felénk a naplóval a kezében.

- Hát te hogyhogy mégis velünk tartasz? – kérdeztem Bellától.

- Egy ilyen izgalmas sztorit nem érdemes kihagyni! – felelte.

- Ez a beszéd! – biztatta őt Éva.

- Képzeljétek – folytatta Bella – hogy további részeket is fordítottam le a naplóból. Mielőtt megindulunk, érdemes lenne ezekről is tudnotok.

- Na halljuk! – szóltunk közbe Évával.

- Amikor Louise az iskola alatti folyosórendszert térképezte fel, akkor valójában nem a koleszból való kiszökési lehetőséget, hanem egy nagyon régi kelta kincset keresett. A kincset eladva akart egy csomó pénzt szerezni. Részben ebből az okból jött a mi sulinkba cserediáknak. Érdeklődött a rég elfeledett, misztikus tárgyak iránt és egy párizsi könyvtárban olvasott erről a kincsről.

- Tehát odalent egy kelta kincs van? – kérdeztem meglepődve.

- Hát ha Louise megtalálta és elvitte, akkor már nincs. – válaszolta Bella – De valószínűleg nem sikerült a terve, mivel a naplója valamiért itt maradt az alaksorban. Valami itt nem stimmel. Rossz előérzetem van.

- Valami történhetett vele odalent? – kérdezte Éva.

- Elképzelhető. – állapítottam meg.

- Ne aggódjatok már, lányok! – mondta Bella – Először inkább azt kellene megnéznünk, hogy ezek a föld alatti folyosók egyáltalán tényleg léteztek-e, vagy csak kamu az egész.

   Fél órán keresztül kutattunk az alaksorban, de sehol sem találtunk egy titkos ajtót, vagy valami egyéb furcsaságot. Mindenütt csak dohos szagot éreztünk és poros könyveket láttunk. Amikor egyszer csak oldalra pillantottam, megakadt a szemem egy különös mintán a falon. Már ezelőtt is láttam, de most valamiért hosszabb ideig megnéztem. Egy egyenes vonal volt piros festékkel a falra pingálva. A függőleges vonal fenti végéből jobbra ágazott el srégen lefelé egy rövidebb vonal. A lenti végéből pedig balra ágazott el átlósan fölfelé egy rövidke vonal. A vonal alatt egy-két centivel pedig volt egy ujjnyi rés. Odaléptem és a résbe nyúlva elkezdtem fölfelé tolni a vékony falat. A rés egyre nagyobb lett, már-már akkora, hogy egy ember is be tudott volna mászni rajta.

- Nézzétek! – kiáltottam fel.

- Te most épp egy kelta rúnát toltál feljebb a falon – szólt Bella – Ez a kettéágazó függőleges vonal egy kelta rúna. A halált, a változást, az átalakulást jelképezi és a szembesülést a félelmeinkkel.

- Ráadásul úgy néz ki, hogy az átjárót is megtaláltad a folyosórendszerhez. – mondta Éva.

- Ti tényleg be mernétek menni ebbe a sötét, hideg lyukba? – aggódott Bella.

- Hát csak ez az egyetlen mód arra, hogy fény derüljön a rejtélyre. – feleltem némi bátorságot színlelve.

   Igazság szerint én nagyon is féltem az ismeretlentől, leginkább a kíváncsiság hajtott. Jobb titokban az alaksorban rejtélyek után kutatni, mint egy unalmas órán vagy tanulón ülni. Az emberek többsége fél, attól amit nem ismer. Leginkább a haláltól fél. Arról nincsenek dokumentumok, nincsenek hírek, tapasztalatok. A halottak már nem tudnak mesélni. Minden a fantáziánkra van bízva. Mindhárman beléptünk a teljes sötétségbe. A lábunk alatt már nem csempéket, hanem a hideg földet éreztük. Természetesen hoztunk magunkkal zseblámpákat, melyekkel bevilágíthattuk ez a rejtett folyosót. Eléggé fáztunk, sajnáltuk, hogy nem vettünk fel kabátot. Megindultunk előre a folyosón. Hamarosan rájöttünk, hogy az osztálytermünk alá vezet ez az út. Az útvonal megegyezett azzal a térképpel, amit a napló elején is láthattunk. Miközben haladtunk, ugyanazokat a hangokat kezdtünk el hallani, amit sok órán és gyakran tanulón is hallunk. Vonyított a fűrész, az elefántok döngették a földet. Ahogy előrébb jutottunk, egyre erősödtek ezek az idegesítő zajok, szinte már elviselhetetlenek voltak. Megláttuk, hogy a termünk alatt egy helyiség van. A helyiségnek ajtaja nem volt, csak egy díszes kapuja, ami kiszakadhatott valamikor a helyéről. Nem tudtunk belépni a terembe, mivel a bejáratot kövek és fagerendák torlaszolták el. A falnak egy kis részére viszont volt belátásunk. A falban volt egy apró rés, amelyben egy nagy aranygyűrű csillogott. A gyűrű különleges motívumokkal volt díszítve. Lehet, hogy ez a kelták kincse, amit Louise annyira keresett. Amikor Éva felsikoltott, mert észrevett a lábánál egy koponyát és egy csontot, hirtelen megvilágosodott előttünk minden. Összeállt a kép, eloszlott a köd.

- Ezek Louise csontjai... – dadogta Bella – Megtalálta a kincset, de valamiért ráomlott a föld alatti terem és nem tudta elvinni.

   Bella ijedt hangját a körülöttünk mindenhonnan hallatszodó nyöszörgés és sikoly tompította el. Egy szenvedő halott hangja. Túlvilág visítás, amit emberi fül már nem tudott elviselni. Éva elejtette a kezében Louise naplóját és miközben felvette, észrevette, hogy az eddig teljesen üres utolsó oldal magától teleíródott. A megsárgult papíron meg szempillantás alatt jelent meg egy oldalnyi francia szöveg. Érezni lehetett rajta a tintaszagot. Bella kikapta Éva kezéből a naplót és elkezdte hangosan fordítani a semmiből megíródott oldalt:

„Igen, valóban létezik az a világ, amitől sok ember fél és amiben az emberek többsége hisz. Igaz, amit a legnagyobb vallások kimondanak, amit a Bibliában megírtak. Ha a szívverés és a levegővétel megszűnik, akkor csak az ember fizikai léte szakad meg. Csak a testből veszik ki az élet abban a pillanatban, a lélek nem hal meg.

Két világ létezik. A testi világ, amelyben ti éltek és ahol én is éltem valaha. És a lelki világ, ahová a halál bekövetkeztekor a lelkek kerülnek testüket elhagyva. Tudjátok, még én sem jártam a lelki, halál utáni világban, de messziről már láttam azt.”

Az írás annyira hiteles volt, hogy tágra nyílt szemekkel hallgattuk azt. Egyértelműnek tűnt, hogy Louise írta. Izgatottan vártuk a naplóbejegyzést folytatását. Bella olvasott tovább:

„Ott semmi sem látható, hallható, megfogható. Abban a világban nincsenek színek, hangok, fények, anyagok, testek, illatok, ízek. Emberi szemmel az egész egy nagy ürességnek tűnik. Ám van ott érzelem, boldogság, fájdalom, harag, gondolatok. Az emberek lélekként lebegnek egy magasabb rendű lélek körül, Isten körül. Isten élteti ezt az egészet. Ebből a világból már csak akkor térhet vissza bárki is, ha újjászületik. A halott már nem kel fel soha többé.

Már én sem térhetek vissza a Földre, a testi világba. Viszont a lelki világba sem tudtam belépni miután meghaltam, mert egy átok ül rajtam. Amint megérintettem a kelták kincsét, rám omlottak ebben a szobában a gerendák és a téglák, majd kihunyt a testemből az élet. Egy olyan világban vagyok jelen, ami a testi világ és a lelki világ határán van. Megrekedtem itt talán örökre.”

Bella egy kis időre megakadt a fordításban. Talán egy hosszú szót próbált kibogarászni. Lenyűgöző, hogy milyen rövid idő alatt tanult meg ilyen gyorsan franciául. Bár állítása szerint már áltsuliban is tanulta és különtanárhoz is járt. Mély levegőt vett és folytatta az üzenetet:

„A kelták aranyán átok ül. Aki megérinti az aranygyűrűt, az azon nyomban meghal, de a lelke nem jut be a másvilágra. Néha tudok a ti világotoknak üzenni, az én sikolyaimat halljátok a falakban, a lépteimet pedig a folyosókon. Próbálok ilyenkor segítséget kérni, mert egy módon meg lehet törni a kelta átkot. Ha egy másik ember megérintené a kincset, az átok rólam átszállna rá. Én végre eljutnék a túlvilágra, ő pedig a helyemre kerülne. Kérlek mentsetek meg, húsz év után szeretnék végre békére lelni!”

Bella felnézett a kezében tartott naplóról, abbahagyta az olvasást. Nagyjából fél percig néma csendben álltunk és magunkba meredtünk. Oka van annak, hogy megtudtuk mindezt, valamit tennünk kell.

- Jó lenne megoldani ezt a helyzetet – kezdtem bele – De én Louise helyzetét nem tudnám elviselni. Nem tudnám a sorsát a vállamra venni. Szörnyű lehet neki, hogy itt lappang közöttünk, de nem tud senkihez sem hozzáérni, hozzászólni. Meghalt, de mégis a mi világunkban rekedt. Van valami ötletetek arra, hogy mit tegyünk?

- Mégis hogy lenne? – kiáltott Éva – Tudod, nem mindennap jönnek velem szembe szellemek az utcán!

- Én sem szívesen bolyonganék örökre itt, a Földön, az emberek között. – vallotta be Bella – Talán lesz majd valaki más, aki eljön és megtudja titkát. Nem csak mi tudunk rajta segíteni.

- Igen, és mikor tévedne le ide máskor bárki is? – vitáztam vele – Talán csak több száz év múlva.

- Ez valahogy túl sok nekem. – vágott a szavamba Bella – Inkább vigyük vissza a kulcsot és osonjunk vissza a koleszba.

- Egyetértek. – mondta Éva.

Éva és Bella halk léptekkel elindultak visszafelé a folyosón. Még Éva, a legjobb barátnőm is cserben hagyott. Én nem tartottam velük, a földbe gyökerezett a lábam. Szúrós tekintettel az elátkozott gyűrűt fürkésztem. Ha átküzdöm magam néhány leomlott kövön és megérintem, megmenthetem Louise-t. Ő megmenekül, de én viszont talán örök tétlenségre ítéltetek. Ki tudja, mikor jön le ide majd az az ember, aki az én lelkemet megszabadítja. Ez egy olyan átok, amiből nincs kiút, valaki mindig beleesik a csapdába. Több ezer éve alkották meg ősi emberek és sosem fog megszűnni.

   Louise akkor sem ezt a sorsot érdemli! Szerintem jószívű volt, amiért figyelmeztetett minket az átokra azzal, hogy megosztotta velünk fájdalmas történetét. Ha nem szól, lehet, hogy valamelyikünk a gyűrűt érintve az ő sorsára jut. Kell lenni olyan megoldásnak, hogy én nem halok meg, de Louise-nak viszont tudok segíteni. Valahogyan biztos meg lehet törni az átkot. Áh megvan!!! Ha a gyűrűt el tudnám pusztítani valamilyen módon, akkor talán a kelták átka is megszűnne! Viszont az is lehet, hogy én meghalnék, vagy így is Louise ugyanoda kerülnék, mint Louise. Nagyon nagy a kockázat, de azért egy próbát megér. A föld alatti folyosónak ezen a részén van a falon egy-két fáklya. Az egyik fáklyát hozzávághatnám a gyűrűhöz, mert az így megégne és megolvadna. Majd a tüzet elolthatnám, hogy ne égjen fel az iskola. Tökéletes terv.

   Felrohantam az alaksorból az udvarra, hogy a vízcsapból hozzak egy vödör vizet. Amikor visszaértem, először bátortalanul, de megtettem, amit elhatároztam. Senki nem volt mellettem, még a barátaim sem, de éreztem, hogy Louise velem van abban a pillanatban. Éreztem, hogy akkor két egymástól elérhetetlenül távoli világ találkozott. A hangok egyszer csak megszűntek és egy lágy szellő söpört végig a folyosón. A gyűrű darabokra repedt. A tüzet utána szerencsére pillanatok alatt el tudtam oltani. Én nem haltam meg, hiszen itt mesélem nektek a történetet. Már későre járt az idő. Lezártam a folyosók titkos lejáratát és felsiettem a koleszba, ami még éppen nyitva volt. Aznap éjszaka nyugodtan és mélyen aludtam. Mintha valaki egy nagyon távoli világból őrizte volna az álmomat s vigyázott volna rám.

   A fűrészelést és a dobogásokat már soha többé nem hallottuk. Csak én, Éva és Bella tudtuk, hogy valójában mi volt az oka és miért szűnt meg. Ők sajnálták, hogy nem maradtak ott velem végig az alaksorban, de én nem haragudtam rájuk. Mindenkinek joga van szíve szerint döntést hozni egy adott helyzetben. Akkor cserben hagytak, de ez nem ment a barátságunk rovására. Én már akkor is tudtam, hogy barátság a síron túl is létezik.