Két év nem sok idő,
gyorsan elrepült. Az unokanővéremmel már izgatottan vártuk, hogy
kiássuk az időkapszulát. Ennyi idő alatt már megfeledkeztünk a
tartalmáról, ezért kíváncsiak voltunk rá. A nagyszüleink
elutaztak hétvégén, ezért ez tökéletes alkalom volt arra, hogy
belopózzunk a kert végébe és ássunk.
Nyár volt és
naplemente, amikor nekikezdtünk a munkának. A kamrából hoztuk ki
a két ásót. Felváltva dolgoztunk, egyikünk őrködött, hogy nem
jön-e valaki, amíg a másikunk ásott. Az unokanővérem, Mira
valami zajt hallott. Egy ember közeledett. A szomszéd felől
hallatszottak a léptek. Gyorsan elrejtettük az ásóinkat. A
szomszéd néni megállt, majd rekedtes hangján megszólított
minket:
– Hát ti, gyermekeim
mit csináltok azokkal az ásókkal? – úgy látszik, mégis
észrevette.
– Virágokat ültetünk,
elvégezzük a nagyszüleink helyett a kerti munkát. –
válaszoltam.
- Nem hiszek én nektek,
tudom, hogy valami rosszban sántikáltok. – nyögte vissza Janka
néni.
- Ugyan mi rosszat
csinálnánk? – vitázott vele Mira – Nem holmi bűnözők
vagyunk, hanem fiatal lányok!
- Mondjatok, amit
akartok, de rajtatok fogom tartani a szememet! – mondta majd
elvánszorgott. Miután már nem láttunk senkit sem a kerítés
túloldalán, folytattuk az ásást.
- Tudod Mira, az idős
emberek többsége tiszteletet ébreszt bennem, de Janka néni egy
olyan személyiség, akit ki nem állhatok. Ha léteznének
boszorkányok, akkor ő biztosan az lehetne.
- Egyetértek – mondta
az unokanővérem – bár mondjuk a pletykásabb, kotnyelesebb öreg
néniket is meg lehet érteni. Már nyugdíjasok, nincs aktív
életük, ezért inkább mások életével foglalkoznak. Janka néni
ezután már nem tűnt fel a színen, így hát nyugodtan
dolgozhattunk tovább.
Fél órán keresztül
lapátoltunk, sikerült leásnunk több mint egy méterre. Mivel a
ládikót egyáltalán nem ástuk mélyre két évvel ezelőtt, ezért
már rég meg kellett volna találnunk. Pedig jó helyen kerestük,
mert én pontosan emlékeztem az időkapszula helyére. Mira azt
javasolta, hogy ássunk arrébb is, ám ott sem találtunk semmit. A
ládának nyoma veszett.
- Hallod, húgi –
szólt Mira – szerintem már nem éri meg tovább keresni. Már
lement a nap, kezd lehűlni a levegő, még kardigánt sem hoztam
magammal.
- Azért még egy kicsit
maradhatnánk. – győzködtem.
- Nem ér annyit az az
apró faláda, hogy egész este emiatt ássunk. Én azt hiszem,
inkább hazamegyek. – közölte velem.
- Ez az egész már nem
csak egy időkapszula kereséséről szól, hanem egy valódi rejtély
megoldásáról is. Szerinted nem furcsa, hogy két év alatt egy
faláda a földből teljesen eltűnt? Pedig csak mi ketten tudtunk
róla és más nem áshatta ki!
- Van egy olyan érzésem,
hogy ezt már sosem tudjuk meg. Erre épeszű ember nem tudna
rájönni. Én megindulok haza, te még maradj, ha akarsz. Nálunk
találkozunk! – ezután felkapta a táskáját is kimászott a
hátsó kerítésen.
Magamra maradtam.
Egyedül kellett a ládát tovább kutatnom. Miután lebukott a nap a
horizont mögé, elkezdtem egyre jobban félni. Kiskorom óta félek
a sötéttől, de most nem érdekelt semmi, ástam tovább. A
holdfény megvilágította az általam ásott hatalmas gödröt. A
fejem fölött süvítve denevérek szálltak el. Már két méter
mélyen beástam a földbe, de még mindig semmi.
Egyszer csak neszt
hallottam a kert hátsó kerítése felől. Vajon ki jöhet ilyen
későn ide? Janka néni! Vagy lehet, hogy Mira jött vissza! A sötét
alak egyre közeledett felém. Nálam volt a telefonom, de azzal nem
mertem rávilágítani az ismeretlenre. Ő tette meg ezt helyettem a
zseblámpájával, mivel biztosan érzékelte a jelenlétemet. Az
erős fény rám vetődött. Homályosan láttam azt, hogy egy fiatal
fiú bámul rám a fény másik végéről. Öltözködése laza
volt, bőrdzsekit hordott. Szeme és haja sötétnek tűnt a
távolból. Néhány lépést tett felém, nagyjából két méter
távolságra álltunk egymástól.
- Te meg mit keresel
itt? – kérdeztem tőle.
- Azért jöttem, ami az
enyém. – felelte rejtélyesen.
- Nem hiszem, hogy a
nagyszüleim birtokán bármi is a tiéd lenne. Még soha sem
láttalak. Ha nem mész el, hívom a rendőrséget! – próbáltam
fenyegetni.
- Nem félek én a
törvénytől és semmi mástól, még magától a haláltól sem.
- Jól áll neked a
vagány stílus, de az még mindig nem derült ki, hogy miért
lopakodtál be ilyen későn egy idegen kertjébe.
- Nem idegen! Több mint
száz évvel ezelőtt még az én felmenőimé volt ez a birtok. A
kert végében ők rengeteg pénzt ástak el, amikor az első
világháború idején elmenekültek innen. Most pedig jöttem
visszavenni azt, ami a családomé.
Egy szavát sem hittem el
a fiúnak. Azon gondolkoztam, hogyan bírhatnám rá arra, hogy
segítsen nekem ásni és megtalálni az időkapszulát.
- Tudod mit? – mondtam
neki – Adok neked egy ásót és közösen megkeressük a pénzes
ládádat. Viszont, ha megtaláljuk a pénzt, kérem az összeg húsz
százalékát.
- Ezt kicsit soknak
tartom, ha figyelembe vesszük azt, hogy milyen hatalmas is az
összeg.
- Tíz százalék?
- Ez már reálisabbnak
tűnik. Kezet rá. Egyébként Norbi vagyok.
- Én Pálma.
- Elég furcsa neved
van. – jegyezte meg mosolyogva.
Ezután nekifogtunk az
ásásnak. Nem tudtam, hogy Norbi tényleg keres-e valamit, vagy csak
egy szimpla betörő. Mindenesetre ketten sokkal gyorsabban
haladtunk. Négy méter mélyen ástunk be a földbe, amikor
találtunk egy elkorhadt, fából készült csapóajtót.
Norbi alatt beszakadt az
öreg csapóajtó és egy hideg, föld alatti terembe zuhant.
Megütötte magát, majd nagy nehezen feltápászkodott. Én
utánaugrottam, ő pedig elkapott. Miután körbenéztünk,
megállapítottuk, hogy egy föld alatti folyosórendszerbe
kerültünk. A folyosó falait apró fáklyák világították meg.
Elhatároztuk, hogy felkutatjuk ezt a rejtett helyet, ahová
lezuhantunk. Balra vagy jobbra tudtunk volna elindulni. A bal irányt
választottuk. Ahogy haladtunk előre, a folyosón visszhangzott a
léptünk. Ijesztő volt kettesben sétálgatni a föld alatt egy
idegennel. Kis idő múlva egy különös kisgyerek jött velünk
szembe a folyosón. A bőre nagyon fehér volt és O lábakon járt.
A tekintete rémültté vált, miközben közeledett felénk.
Hirtelen megállt és felkiáltott:
- Nagypapa! Idegenek
vannak itt és meg akarnak támadni!
Mégis mit keres a föld
alatt egy kisfiú? Egyáltalán miért vannak idelent folyosók? A
gyerek mögött hamarosan megjelent a nagyapja. A fiúhoz hasonlóan
ő is nagyon sápadt arcú volt.
– Miért jöttetek le
ide? – kérdezte mogorván az öregember – Mit akartok tőlünk?
– Mi csak véletlenül
kerültünk ide. – dadogta Norbi.
– Nah persze... Csak
úgy véletlenül senki sem megy le öt méterrel a föld alá. A
régi bejáratunkat meg már évtizedek óta betemette a föld.
Valljátok be, hogy szándékosan akartatok ránk törni! –
kötözködött velünk az öreg.
– Igen, az minden
vágyam, hogy az éjszaka közepén sánta embereket üldözzek. –
feleselt Norbi.
– Hogy mersz velem így
beszélni? – háborodott fel az idős ember.
– Nyugodjon meg uram,
nincs bennünk semmi rossz szándék. – szóltam közbe – Sőt
segítséget szeretnénk kérni.
– Mégis miben
válhatna hasznotokra egy sánta, föld alatt élő öregember? –
kérdezte tőlünk nyugodtabb hangon.
– Egy ládát
keresünk, amit még Norbi elődei ástak a föld alá. Egy másik
faládát pedig még én ástam el két éve az unokatestvéremmel.
Valamiért nyoma veszett, pedig csak mi ketten tudtunk a létezéséről
és egyikünk sem ásta ki a két év alatt.
– Régebben találtam
két kisebb ládikót az egyik folyosón, de azok azóta valahová
elkallódtak. – mesélte az öreg.
Miközben a folyosón
lépkedtünk, az öreg unokája fagyos tekintettel mért végig
minket. Valószínűleg azért lehetnek ennyire barátságtalanok és
előítéletesek a föld alatti emberek, mert még sosem melengette
napfény az arcukat. Nem tudnak semmit a fenti világról, riadtak,
ijedtek. Vajon miért költöztek le ide? Honnan szereznek élelmet?
Talán rejtőzködnek valami elől? Vagy őriznek egy hihetetlen
titkot?
Amikor ezen tűnődtem,
hirtelen megszólalt a semmiből egy csengő. A hangja nagyon erős
volt és jajveszékelő. Az öregember és az unokája halálra
rémültek. Mögöttünk előbukkant néhány másik föld alatt élő
ember is. Sánta lábaikkal elkezdtek szaladni a másik irányba,
mint ahogy idáig jöttünk, azaz jobbra. Norbival nem értettük,
hogy mi ütött beléjük, csak szó nélkül rohantunk utánuk. A
csengetés eközben nem szűnt meg. A folyosónak már egy sötétebb
részén jártunk, néhány ember kezében fegyver és zseblámpát
láttunk. Egyszer csak megálltunk egy hatalmas, nyitott ajtó előtt.
Az ajtón belül egy kisméretű szoba volt, ahonnan egy újabb kapu
nyílt. Az a kapu már erősen le volt lakatozva. A szobában
ráverődött a fény Mira ijedt arcára. Mégis hogy jutott le ő is
ide? Biztosan engem keresett, mert megígértem, hogy ásás után én
is visszamegyek hozzájuk.
– Állj meg idegen,
vagy különben lelőlek! – fenyegette Mirát az egyik idelenti
ember.
– Tévedsz ha azt
hiszed, hogy a tied lehet a titkos szer kislány! – kiáltott a
minket vezető öregember – Nincs jogod ahhoz, hogy egy egész
világ sorsáról rendelkezz!
– Ne bántsák kérem!
– kiáltottam Mirára mutatva – Ő hozzánk tartozik.
– Szóval ti
összebeszéltetek ellenünk! – hallatszott egy hang a tömegből.
– Maguk meg mi a
fenéről beszélnek? – kérdezte Norbi. Látszott, hogy már elege
van mindenből. Vett egy mély levegőt:
– Mi nem akarunk
senkit sem háborgatni és senki tulajdonát sem elvenni. Nappal még
odafent töltöttem az időt a családommal és a barátaimmal, most
pedig akaratlanul belecsöppentem egy színtiszta őrültségbe. Föld
alatt lakó emberek, titkok, fenyegetések, féltve őrzött ajtók!
Belekerültem egy vadidegen világba, melynek eddig még a létezését
sem sejtettem. Még azt sem tudom, hogy megélem-e a holnapot, vagy
maguk ok nélkül szétlövik a fejemet! Árulják már el, mi ez az
egész!
– Nyugodj meg Norbi,
ha ők józan, épeszű emberek, akkor biztosan nem bántanak minket.
– mondtam. Norbi beszéde látszólag hatással volt az emberekre.
Még a legvadabbak is lecsitultak kissé.
– Lehet, hogy tényleg
nem hazudnak. – jelentette ki az öreg – Egy kérdésemre
feleljetek csak és nem esik bántódásotok.
– Halljuk! – szólt
türelmetlenül Norbi.
– Szeretitek-e
Sztálint?
– Az meg ki? –
kérdezett vissza Norbi. A műveletlenség csak úgy lesütött az
arcáról.
– Nem, mi nem vagyunk
kommunisták. – válaszoltam az öregnek.
– Sztálin már több
mint hatvan éve meghalt. Egyébként sem hatnak meg a történelem
megsárgult lapjai. – mondta Mira.
– Ki szeretne egy
vérengző gyilkost? – tettem fel a kérdést.
– Hát nem övé lett
a világ a nagy háború után? – kérdezte csodálkozva az öreg.
– Részben igen. –
feleltem – de húsz évvel ezelőtt már összeomlottak a
szélsőbaloldali rendszerek Kelet-Európában. Ön talán élt
valaha a föld felszínén?
– Igen. Még a háború
után költöztem le ide a feleségemmel és három másik családdal.
A ’40-es években a háborúban Sztálin szovjet seregei ellen
harcoltam katonaként. Ezért kérdeztem meg, hogy az ő oldalán
álltok-e. Igazán gondolhattam volna, hogy Sztálin rég meghalt,
hiszen már jómagam is kilencvenhét éves vagyok. Csak ugye a föld
alatt nem érezni az idő múlását. Hadd mutatkozzam be! Iván
vagyok, a föld alatti őrzők vezetője. Egy ilyen ismeretlen és
lakhatatlan helyen próbálom életben tartani a családomat és
közben őrizni a világ legnagyobb titkát. – miközben mesélt,
köhögött jó néhányszor.
– Hogyan szereznek
maguknak idelent élelmet? – kérdezte Mira.
– Mindig kijelölünk
egy embert, aki rengeteg ételt hord odafentről a raktárunkba. Az
idelenti élete mellett van egy föld feletti élete is. Munkájának
viszont kikötése, hogy ha odafent bárkinek elmondja a titkot,
akkor megöljük. Az előző élelemfelelős egy Janka nevű asszony
férje volt. Ő tavaly hunyt el. Isten magasztalja! Így a feladatát
a fia, Miklós örökölte. Neki is kettős élete van. – Ahhoz
képest, hogy Iván körülbelül fél órával ezelőtt még
mennyire ellenséges volt velünk, most szinte már önfeledten
mesélt és sorra válaszolta meg a kérdéseinket. Talán ez a
korral együtt jár, hogy minden idős ember szeret mesélgetni a
fiataloknak.
– Ez igazán érdekes!
– mondtam mosolyogva – Leginkább viszont az izgatja a
fantáziámat, hogy mi lehet az a nagy titok, amiért ti ide
leköltöztek a normális élet lehetőségét elutasítva.
– Nagyon kíváncsi
vagy leányom! – kiáltott fel az öreg Iván – Ám ne feledd,
hogy a kíváncsiság legtöbbször nem vezet jóra. Rengetegszer
kerülhetsz életed során bajba ez a tulajdonságod miatt. Minden
titok egy kincs, ezért kell nagyon vigyázni rá. A tudás hatalom.
Ha valamit tudsz, afelől szabadon rendelkezhetsz, bárkinek
elmondhatod, vagy akár a saját hasznodra fordíthatod. Ha tudod,
hogy egy tó partján van egy csendes kis zug, ahonnan gyönyörű a
naplemente, akkor azt jobb, ha nem mondod el senkinek. Ha másoknak
is elmondod, rengetegen gyűlnek majd oda, mert ők is látni akarják
a naplementét és ők is vágynak egy kellemes nyári estére.
Viszont ha odagyűlik az a rengeteg ember zajongva, akkor a kis
titkos helyed elveszti az igazi varázsát. Nem lesz ott többé
csend, nyugalom, béke, idilli környezet. Holott pont ez tette
csodássá, különlegessé a nap vörös korongjának a látványát,
miközben a horizont alá lebukott. Ne érts félre, nem arra
gondolok, hogy ne oszd meg a szép dolgokat az életedben másokkal!
Hanem hogy vigyázz arra, ami számodra igazán fontos! Nem csak
nekünk kell ilyen szorgalmasan őriznünk idelent a világ
legnagyobb titkát, hanem nektek is vigyáznotok kell minden apró
kis titokra. Mert a titok akkor számít bármit is, ha senki sem
tudja.
Elgondolkodtatott, amit
Iván bácsi mondott. Az ajtó mögötti dolog számomra egy titok,
valami izgalmas és ismeretlen. Viszont, ha már megtudnám, hogy mi
az, talán már értékét vesztené. Ismerném és többé már nem
akarnám megismerni. Az embereket mindig vonzzák az idegen, kevésbé
ismert helyek, tárgyak, tények. Ám idővel felfedik, megfejtik
őket és a többi unott, megszokott dolog közé kerülnek.
Letesszük és otthagyjuk őket. Vannak és kész. Ez persze nem
jelenti azt, hogy ne érdekelt volna továbbra is a föld alatti
emberek nagy rejtélye. Beszélgetés közben az öreg elvezetett a
föld alatti lakóhelyére. A hideg szobájában erősen köhögött,
majd összeesett. Unokája arcán erős aggodalom jelent meg.
– Nagyon rossz
állapotban van Iván! – kiáltotta Janka néni fia, Miklós –
Fel kell mennünk a földfelszínre gyógyszerért!
– Ha gondolod, én
Pálmával és Mirával elkísérlek. – ajánlotta fel Norbi.
– A vezetőnk nem
hallhat meg, mert az unokája túl nyámnyila és fiatal ahhoz, hogy
átvegye a helyét. Riadt, befolyásolható, döntésképtelen. –
jegyezte meg halkan Miklós.
– De hiszen már
kilencvenhét éves. – mondtam – Nagyon kevés ember éli meg ezt
a kort.
Hamarosan egy létrához
érkeztünk, ami nagyon magas volt. Amikor felértünk egymás után
a tetejére, Miklós kizárt egy ajtót és feljutottunk a
földfelszínre. Janka néni házának az egyik helyiségébe
kerültünk. Vajon ő is tud a föld alatti őrzőkről és a
titokról? Lehet, hogy azért gyanakodott ránk, amikor látott
minket ásni. Halkan osontunk Miklós mögött helyiségről
helyiségre a házban. A nappaliban, az egyik polcon láttam valamit,
ami nagyon meglepett! Végre ráleltem arra, ami miatt órákat
ástam! Megtaláltam a faládát, a Mirával közös időkapszulánkat!
De mit keresett a ládikónk Janka néni nappalijában? A mi ládánk
mellett ott volt Norbi pénzes ládája is. Ám az ő ládája üres
volt! Miközben ezt felfedeztük, Miklós talált gyógyszert Iván
számára.
Mikor visszatértünk a
föld alá, Iván bácsi már az ágyában fuldokolt. Az unokája a
vállára hajtotta a fejét és zokogott.
– Itt a gyógyszer,
igyon egy kicsit belőle! – mondta Miklós az öreg Ivánnak.
Az öreg kortyolt egyet
belőle, majd elbúcsúzott tőlünk halála előtt. Talán
megérezte, hogy már az orvosság sem tud új életet belelehelni.
– Miklós, először
hozzád szeretnék szólni. – kezdett bele – halálom után te
teszel a következő őrző. Rád hárul a világ legnagyobb
felelőssége. Az unokámat még túl fiatalnak tartom ehhez a
feladathoz. Ha már később eléri a megfelelő kort és
rátermettséget, akkor átadhatod neki a vezetést. Rád hagyom
mindenemet, mivel a fiam már sajnos évtizedekkel ezelőtt meghalt.
– Nagyon köszönöm,
Iván bácsi. Igyekszem majd tökéletesen elvégezni azt a
feladatot, amit rám bíztál. – ígérte hálásan Miklós. Ezután
az öreg felénk fordult.
– Ti, föld felettiek
pedig kárpótlást érdemeltek a goromba viselkedésük miatt,
emellett azért, mert az egyik volt őrző felesége, Janka meglopott
titeket. A ládikótokból kiszedte a rengeteg pénzt és minden
mást, ami benne volt.
– Szégyenlem, hogy
ilyen rosszindulatú anyám van. – szólt közbe Miklós.
– Mi, földalatti
őrzők – folytatta Iván – nem lopunk el senkitől semmit és ok
nélkül nem bántunk embereket. Bocsánatkéréssel tartozunk
nektek. Kárpótlásul rátok bízom kilencvenhét esztendőm
legnagyobb kincsét. A titkot, melyet egy fél életen át őriztem,
életem utolsó perceiben megosztom veletek. Bizonyára már
tanultátok történelemből, hogy a második világháborúban a fél
világ esztelenül öldökölte egymást. Nem számított semmi
emberi érték és érzelem, csak a vérbosszú és az édes
győzelem. Egyre fejlettebb fegyvereket és harci gépeket alkotott
az emberiség. Atombomba, tank, vadászrepülőgép... és még
sorolhatnám a végtelenségig. Fiatalságom hevében még én is
részt vettem ebben az értelmetlen gyilkolászásban. Néhány
fizikus és kémikus társaságában létrehoztuk a világ
leghatalmasabb fegyverét, amely még a hidrogénbombánál és az
atombombánál is sokkal erősebb. El lehetne pusztítani vele szó
szerint az egész Földet. Mi a nácik oldalán harcoltunk, ezért ha
nyilvánosságra hoztuk volna ennek a fegyvernek a létét, akkor nem
a szövetségesek nyerték volna meg a második világháborút,
hanem a németek. Megváltoztathattuk volna a történelmet, de így
nagy eséllyel az egész emberiség kihalt volna.
A végzetes
találmányunkat elneveztük titkos szernek. Titkolnunk kellett a
világ elől, mert tudtuk, hogy hatalmas veszéllyel bír. A titkos
szert beástuk több méterrel a föld alá, hogy ne találhassa meg
senki sem. Még így sem éreztük teljes biztonságban a végzetes
fegyvert. Féltünk, hogy valahogyan mégis meg fogják tudni a
politikai hatalmak a létezését és rosszra használják majd fel.
Néhányan elhatároztuk, hogy a családjainkkal együtt a föld alá
költözünk, így minden percben tudjuk őrizni a titkos szert. Ha
fény derülne valaha is a létére, az egész világ veszélybe
kerülne. Ezért ilyen fontos az őrzők feladata. – az öreg Iván
elkezdett nagyon erősen köhögni, majd örökre lehunyta szemeit.
Az unokája olyan szakadatlanul sírt, hogy azt már szinte fájdalom
volt hallgatni.
– Köszönöm, hogy
segítettetek megtalálni az időkapszulánkat! – mondtam hálásan
Miklósnak. Norbi csüggedten nézett maga elé, amiért ellopták a
családja rég elásott vagyonát.
- Elvezetlek titeket a
régi kijárathoz, mert gondolom, napkelte előtt még vissza
szeretnétek jutni a földfelszínre. – ajánlotta fel Miklós.
Még vetettünk egy
utolsó pillantást Iván hófehér arcára és elbúcsúztunk néhány
föld alatti embertől. Ígéretet tettünk arra, hogy meg fogjuk
őrizni a Titkot. Miklós elkísért minket oda, ahol még este a
föld alá zuhantunk. Egy létrán keresztül jutottunk vissza
mamámék kertjébe. Gyorsan eltüntettük tücsökszó mellett az
ásásunk minden nyomát.
Amikor sétáltunk haza
az utcákon, üres ládáinkkal a kezünkben, a nap vöröslő
korongja már felbukkant az ég alján. Miután egy éjszakát
töltöttünk vadidegenekkel a föld alatt, újra megpillanthattuk a
napfényt.
– Mira, szerinted
megtalálja valaha bárki is a titkos szert, amivel az egész világot
meg lehetne semmisíteni? – kérdeztem.
– Amíg léteznek
őrzők, addig biztosan nem. – felelte reménytelien.
– Hamarabb gyártanának
a mai emberek egy másik ilyen szert a háború idején. – mondta
Norbi – Talán nem is valamilyen föld alá rejtett titkos
fegyvertől kellene félnünk, hanem valójában saját magunktól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése